Megint kezdik az ózolást: dzsessz, blues, rock gyerekeknek - vagy nem

A szokásosnál kicsit többet aludtam a Silló Sándor által rendezett és írt Óz, a nagy varázsló című előadásra. Vannak előadások, amiket picit nehezebb letenni, ez az egyik ok. A másik pedig, hogy külön kellett választanom a tetszés-élvezet faktort a minőségi megítélés kérdésétől. Már nem mintha rossznak tartanám az előadást, de ezt ne az befolyásolja, hogy élveztem-e, vagy sem.

Kansas (fotó: Vörösmarty Színház)

 

Azt gondolom, a történetet nem kell túlragozni. A szürke Kansasben él Dorka Emmy nénivel és Henry bácsival, nomeg a srácokkal a farmról. Unatkozik, egyetlen barátja Totó kutya. Világgá indul, találkozik egy mutatványossal. Kitör a vihar, és összekeveredik a képzelet a valósággal. Óz birodalmába jut, a Sárga téglás úton elindul Smaragdvárosba, hogy megkérje Ózt, segítsen neki hazajutni. (Érdekes, hogy amennyire unja Kansast, amíg ott van, a Mumpicok földjére lépve első perctől haza akar menni.) Út közben talál barátokat, ellenségeket, és visszajut Kansasbe, amiről kiderül, nem is olyan szürke.

Ami ebben jelenleg érdekes, az a szereplők kettőssége: Emmy néni = jó boszorkányok, Henry bácsi a Mumpic és Nyugor polgármester illetve Óz kamarása, a farmról a fiúk a Madárijesztő, Bádogember és a gyáva Oroszlán, Miss Frász a gonosz Nyugati boszorkány, a vándorkomédiás pedig maga Óz. Persze ez a könyvben is így van, de mivel ez színház, remek játéklehetőséget biztosít a színészeknek. Igaz, vannak következetlenségek: néhány szereplő olyannyira Dorka képzeletének műve, hogy nincs kansasi megfelelője. Ja, és természetesen elsütik az élő kutya varázsát is, akiből aztán beszélő Totó lesz. De hiába ugat (azazhogy beszél), senki sem érti, mit mond, csak a néző válik beavatottá.

Szerencsére egyébként az előadás nem interaktív, néhány részlettől eltekintve, szövegben pedig olyat írt Silló, ami egyrészt nagyon jól illik annak a színésznek a szájába, aki elmondja, másrészt a rengeteg evokáció (megidézés) révén hihetetlenül élvezetessé válik a felnőttek számára is.

Ugyanakkor a két felvonás, a bonyolult, keretes történetmondás, illetve a (zseniális) sokrétű, dzsesszt, blues-t, rappet, keményrockot stb. felvonultató zenei paletta miatt én nem biztos, hogy egy óvodással elindulnék rá (bár ez nyilván óvodásfüggő is: ha tudom, hogy jól tud követni egy másfél órás részt, és hólyaggal is bírja, akkor miért ne?). Ezzel együtt  főpróbán is, és mindkét általam látott előadáson is volt gyerek, akinek gondja akadt vagy a hosszal (anya, pisilni keellll!), vagy a sztorival. A szülőnek kell felmérnie ezt.

Ami egyébként a rendezést illeti: látszik, hogy nagyon alaposan átgondolta és kidolgozta ezt Silló Sándor, úgy írta a szerepeket, hogy illeszkedjen a színészekhez, és többségében az irányítás-kivitelezés is konzekvens.  Rengeteget számít ez sok színésznél: sajnos van, aki csak nagyon pontos rendezés mellett tud jó lenni. Van aki pedig egy elfuserált koncepció(tlanság) mellett - vagy éppen annak ellenére - is színvonalat képvisel. Talán ez a színész vs. tehetséges színész dichotómia. Egyébként Sillót ötletes és következetes rendezőnek tartom, de vannak, akik ugyanabból a színészből többet ki tudnak hozni, mint ő.

A Nyugorok földje (fotó: Vörösmarty Színház)

Csak hogy legyen pár sor a szereplőkről is, gyorsan leírom a gondolataimat.

Stelly Zsófia (Dorka) már ránézésre is olyan, mint egy kislány. Az alakítása nem rossz, elfogadtam annak, ami, szerintem ez már dicséret. Hangilag néha picit bizonytalan.

Fehérvári Péter (Madárijesztő): egy maximálisan imádnivaló karakter, jó megformálással. A mozgását - "lazára tömött rongy a láb" - különösen szeretem.

Bata János gyáva Oroszlánja talán az egyik legjobb alakítás. Hangilag zseniális, jól táncol, és ha összeszedett, akkor remekül is játszik.

A túlérzékeny-szívtelen Bádogember, azaz Buch Tibor legnagyobb erőssége a termeket betöltő hangja, erre is épít az előadás. Néha kicsit kiesik a játék ritmusából, de nagy baj nincs vele.

Závodszky Noémi intrikus, színes, gonoszan mézesmázas, mézesmázasan aljas Nyugati boszorkánya telitalálat. Jól megírt a szerep is, de ki is aknázza a benne rejlő lehetőségeket.  Monológjai alatt a gyerekek félnek, a felnőttek kacagnak. Érdekes, de nekem tetsző megközelítés.

Furcsa, hogy a jó boszorkányok nem igazán az ellenpólusai neki. Váradi Eszterre nem mondhatom, hogy egysíkú, ugyanakkor ez az erőltetett cukorszirup-kedvesség, és harsányság nálam nem nyerő.

Keller Jánost azonban talán még sosem láttam ennyire jónak, mint most, Totó kutya szerepében. Nagyon eltalált, minden mozdulata "kutyás". A gyerekek kedvence, és okkal.

Kozáry Ferenc Ózként a nézőket egyúttal a színház világába is bevezeti: színpadi trükkök, kellékek, jelmezek - "a dolgok másnak látszanak". Korrekt.

A Henry bácsiból különböző helyeken miniszterré avanzsáló Juhász Illés nekem tetszik. Nem tudom, a gyerekek mennyire követik le önironikus játékát, de felnőtt szemmel élvezetes.

Csizmadia Gergely megkapja a lehetőséget a legnépszerűbb karakterré válásra (főként Majomkirályként). Klisékből épít, a közönség nagy része meg is kajálja. Ennyi elég is, nem?

Gyönyörűek a jelmezek, ötletesek a kellékek, jó a zene, pörög az előadás. Ha a tánckar is megtanulna együtt mozogni, még látványosabb lenne.

Ha hozzászámolom, hogy Fehérváron évek óta nem volt a kicsiknek semmi, az egy bónusz pontocska, főleg, hogy ez nem gügye ízlésrombolás.

A többiről pedig kérdezzenek meg egy gyereket.

Szent és profán közönség, avagy a Finito Hargitai Iván rendezésében

A cím, vagyis inkább a rádöbbenés alapötlete egy keddi beszélgetés: hihetetlen, mennyire fontos ennél az előadásnál, hogy aki nézi, milyen mértékben (ál)erkölcsös (vagy sem). Ezen kívül számít még, hogy mennyire bírja elviselni, ha görbe tükröt tartanak elé? Van-e humora önmagán nevetni?

Az előadás ugyanis erőteljesen kikarikírozza a "kis magyar valóságot": bulvársajtó, talk show, sztárok, akiket ez a médiagépezet teremt - vagy megbuktat. Teszi ezt úgy, hogy - ha rögtön az elején felvesszük a ritmust - könnyesre kacaghatjuk magunkat. Egy ponton aztán átfordul a dolog, és meglátjuk az üveggolyó mögött az egész mélységesen tragikus voltát.

A történet szerint Blondin Gáspár munkanélkülivé válik, ezért öngyilkos akar lenni. Be is zárkózik a legkisebb helyiségbe, de sorra jelennek meg az agitálók, akik igyekeznek lebeszélni tettéről.

Vagy mégsem.

Először a falu polgármestere ajánl üzletet, mondván, kapóra jönne, ha eladnák a médiának Gáspár halálát, majd dr. Juhos Buda túsztárgyaló rendőr, Bicke B. László, a költő, sőt, egy lecsúszott popsztár, Tigris Niki is örülne, ha a férfi miatta követné el az öngyilkosságot. Vagy legalább ezt állítaná. A szomszéd Misinek a sövényvágóra fáj a foga, az anyós talán csak lányának szeretne valami jobbat, és feltűnik Pál, médiaszemélyiség is, a Pál Show-ból, hogy élő egyenesben közvetítse a véres tettet (a már egyébként is ott sertepertélő stáb segítségével).

Jelenet az előadásból. Fotó: Vörösmarty Színház

Vali, a feleség, nem ennyire egyszerű eset. Azt hiszem, ő szerelmes még a férjébe, s éppen ezért elvakultan küzd az öngyilkosság ellen. (Illetve a házasság megmentéséért.) Elérkezik azonban egy pont, ahol rádöbben: fel kell adnia. A köntösös-mamuszos Valiból egy fekete ruhás, csábító nő lesz, aki láthatóan önmagával viaskodva választ (önmaga érdekében is?) és viszi dűlőre az ügyet, ami - élő show ide vagy oda - megfeneklik, ugyanis Blondin, miután hülyét csinált maga körül mindenkiből, visszatáncol.

A fegyver eldördül, Vali összeomlik, Gáspár pedig élet és halál között hírt kap az angyalszárnyon érkező színházigazgatótól vágyai beteljesüléséről.

Amennyire kacagtatóak az egyes karakterek, és Tasnádi István rímei, annyira nagyot lehet zuhanni az előadás végén.

Ami a színészi játékot illeti: Hargitai Iván nagyon jól irányítja a szereplőket.

Tűzkő Sándor (Blondin Gáspár) lubickol a szerepben, és ez nagyrészt a néző számára is élvezhető. Vannak apróbb bizonytalanságok, de egyébként rendben van a dolog szerintem.

Závodszky Noémi (Blondinné, Vali) az előadásban az ellenpólus, akinek tragédiája felett jellemzően elsiklik a többség a poénáradatban. Talán ennek az is oka, hogy nem szeretjük meglátni az ilyesmit. Ha mégis odanézünk, egy szinte hibátlan alakítást láthatunk.

Kozáry Ferenc, vagyis a férfi által alakított anyós maga az abszurd humorforrás. Ki is aknázza maximálisan a lehetőségeket. Azért tetszik, mert nem kell hiányolnom mögüle a lelket. Ha várnám, keresném, nem biztos, hogy megtalálnám, de ez a szerep nem igényli az ilyen mélységeket.

Bata János polgármestere is korrekt, szerintem kihoz a figurából mindent, amit lehet. Első bevonulása az éteri fényekkel, és fennkölt szöveggel különösen eltalált.

Kelemen István (Bicke B., költő) ellenben egyszerre sok és kevés. Sok a manír, a sima modor, a maszlag, kevés a hiteles, emberi vonal. Akárhányszor látom, mindig azt érzem, hogy ugyanolyan. Mindenben.

Bakonyi Csilla kétségbeesett, egy címlapért mindenre elszánt popdívája egyben van. Legalábbis a főpróbán még egyben volt, ellentétben a keddi előadással, ahol kevesebbre sikerült. Kár, bár így sem rossz!

Fehérvári Péter a rend őreként nagyon hullámzó. Az egyik pillanatban mintha látni vélném, ki is ő, a másikban pedig semmi.

A szomszéd Misi Juhász Illés mondhatni klasszikus karaktere, szinten is hozza. Vicces egyébként, hogy ritkán látni másban, pedig nagyon jó színésznek tartom.

Hernádi Szabolcs médiaszemélyisége maximálisan a helyén van - a sziszegő hangjai viszont nincsenek. Ez zavar. Ráadásul kedden ő sem ütötte meg a próbán felállított mércét. (Lehet, hogy pont egy hullámvölgyes előadást láttam?)

A riporterlány (Hajni) az előadás karaktereinek egyik gyöngyszeme, zseniálisan eltalálta Tasnádi, jó a vonal is, ahova a rendező vinné. Azért csak vinné, mert a próbán még megvolt ez Váradi Eszter Sárának, kedden viszont már nem. Még így is rengeteget nevettem rajta, de ha összehasonlítom, most már túl sok. A kevesebb több lenne.

Az operatőr srác, Gulyás Balázs, nekem nagyon semmilyen, bár talán ő az egyetlen ebben a médiabrigádban, aki ért is ahhoz, amit csinál.

Az angyalszárnyakon érkező Hivatalos Úr, alias Quintus direktor a színházat ismerők szemében hatalmas öngól, a lazák szemében egy örömteli feszültség-feloldás, ami megkönnyebbülést hoz, a többiek számára pedig, szerintem legalábbis, egy megfejtésre váró rejtély: honnan jön az angyal, álom, realitás, élet és halál között vagyunk?

Az előadás ritmusa kicsit egyenetlen, az első felvonásé többször leül, a második jobban pörög, ugyanakkor egyértelműen javult a próba óta, tehát jó lesz ez!

A fények és a zene teljessé teszik az előadást, a díszlet egy letisztult dolog, bár, látom, a színházban az újrahasznosítás elvét követik: sok elemet láttam már korábban más darabokban. De ez nem baj.

Összességében egy élvezhető, humorban gazdag, azok számára, akik szeretnek a dolgok mögé nézni, mélységeket is felvillantó előadás született, amiben a színészek jó irányítás alatt többnyire nívós alakításokat hoznak.

Mindenek kezdete

Aki ismer, tudja, hogy mindig írok, és csaknem mindenről. A blog persze egy más vonal lesz, mint ami eddig volt. Egy picit  "régi" (azaz újságírás, főként véleményműfajok), egy picit új (webes forma, nyilvánosság).

Terveim szerint nem kerülnek ide személyes bejegyzések, annyiban fog csak rólam szólni ez a blog, amennyiben az általam látott színházi előadásokat magamon keresztül fogom láttatni. Lehet, hogy lesznek kritikák, ajánlók, recenziók, valószínűleg fogok valamennyit szakmázni ezekben az írásokban, de biztosan csak saját véleményt írok majd ide. Ez annyit jelent, hogy ez egy lesz a sok közül, eszem ágában sincs egyetemesnek tekinteni a saját nézőpontomat.

Egyelőre csak székesfehérvári előadások vannak a tarsolyomban, de feltett szándékom sok másról is írni (csak azokat előbb meg is kell nézni :-)). Ha van kedvetek, választhattok, melyikkel kezdjem:

- Óz, a nagy varázsló (zenés mesejáték)
- Trió (dráma, stúdiószínpad)
-Finito (komédia? - szerintem inkább tragikomédia)