Egypercesek - hazafelé

A buszon

Két harmincas férfiú élénk társalgására lettem figyelmes. Nem is nagyon volt más lehetőségem, mint rájuk figyelni, mert fülmagasságban, emelt hangon diskuráltak, fontos dolgokról.

- Szóval láttad a balesetet?

- Igen, ott jöttünk el kocsival. Két személyautó és egy busz állt ott.

- Busz? Busz is volt? (A hangsúlyból ítélve az Egyik őszintén reménykedett, hogy a busz utasai közül jó sokan kellően véres sérüléseket szenvedtek.)

- Igen. De nem hinném, hogy a busz is részt vett a balesetben. Szerintem az csak ott várakozott.

- Ott volt a zebránál az egész, nem?

- De, de, ott. A két kocsi egymásba ment. Lehet, hogy el is gázoltak valakit (A Másik tehát - ha már buszkarambol nem volt -, legalább egy szaftos gázolásban bízik. Aha.)

- (ágaskodva) Na, na... nem, sajnos innen nem lehet odalátni. (Milyen kár.)

- Pedig volt ott rendőr, mentőautó, tűzoltó, és egy helyszínelő kocsi is pont akkor jött.

Ekkor a felszállók miatt ők ketten beljebb húzódtak, így nem tudtam meg, vajon hasonlóan lelkesítően hatott-e a Másikra a teljes mentési géppark is, vagy csak a katasztrófa érintette meg ilyen mélyen.

A játszótérnél

Egy aprócska, bekerített játszótér mellett haladok el gyakran. Ma is arra sétáltam, ezen a késő délutánon egy darab anyuka és két darab leánygyermek volt a fajátékok összes használója. A Nagy talán öt éves lehetett, a Kicsi még egészen kicsi, totyogós, pelenkás. Anyuka éppen a Kicsit csúszdáztatta a piros csúszdán lefelé, én pedig épp elgondolkodtam, micsoda idilli állapot, amikor a Nagy teli torokból, totális pánikban visítani kezdett:

- Anyaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa!

Gondolom a falu összes utcán bandázó gyereke és nagymamája odakapta a fejét, én is. A nagylány fent lógott a mászókán, úgy tűnik, nem tudott egyedül lejönni, és ettől megijedt. Édesanyja azonnal nyugtatni kezdte, miközben szaladt felé:

- Tartsd magad, jövök! - majd még oda sem érve hangszínt váltott - Megmondtam, hogy ne mennyé' oda föl! Megmondtam, ugye?! Nemmegmondtamhogynemennyéföl? Nemmondtam? Nemmegmondtam?

Ez sem volt kevésbé halk és szolid, mint a gyerek ijedtsége, de ez valahogy másképp bántotta a fülemet. Még láttam, ahogy az anyuka segít lemászni a Nagynak a mászókáról, és a sarkon túl is elkísért az üvöltés: "nemmegmondtamhogynemennyé..."

A névtelen utcában

A névtelen utcában egy fiatal apa épp kerítést festett. Gyakran jövünk egymással szembe itt, mosolygunk, köszönünk.

Most eltűnődve néztem, ahogy dolgozik, és próbáltam rájönni speciális módszerének nyitjára. A kerítés ugyanis részletekben volt lemázolva: a postaláda és annak tartóoszlopa, három méterrel odébb egy másik oszlop, újabb két méterre három-négy kerítésléc, ismét odébb még néhány léc, és így tovább, körbe.

Lehet, hogy számmisztika van a dologban, de az is, hogy valami általam megfejteni nem sikerült logika.

A kerítés szép lesz egyébként, sötétbarna.

Itthon

Egy novelláskötetet olvasok éppen. Érdeklődve lapoztam a soron következőhöz, és meghökkenten láttam a címet: Gyereklárma.

Egészen izgatott lettem: GyerekLÁMA? Mármint lámakölyök? Sosem olvastam még olyan novellát, aminek a főhőse egy láma lett volna!

Sajnos azonban már a második és harmadik mondat után rá kellett jönnöm kardinális tévedésemre: "Kora reggel legjobb álmomból gyereklárma riasztott fel. Hirtelenében nem tudtam, honnan jön ez a diadalmas, könyörtelen gyerekhang."

Jahogy. Nem láma, hanem LÁRMA. Ó. Hát ezt benéztem egy picikét.

Sebaj, miután kellően kinevettem saját magam, azért elolvastam a novellát is.

Megérte.

Nyelvében él a...

Busszal utazni nem mindig jó. Ma például kifejezetten jólesett, hogy mire a távolsági elindult volna, én már itthon csücsültem. Általában viszont élő egyenesben követhetem nyelvünk alakulását-fejlődését, a mai tizenévesek szájából. Nem mondom, hogy nem érdekes, sőt! ahogyan a különböző káromkodások beépülnek a szóhasználat(uk)ba.

Itt van mindjárt a "geci".

Két tizenötnél nem idősebb kislány beszélgetését (illetve leginkább beszédét és hallgatását) csíptem el.

- Figyelj, geci! Hétvégén lesz a nővérem esküvője, geci! Úgy bebaszok, mint az állat, geci! Anyámék, geci? Kit érdekelnek azok, geci! Pofázhatnak amit akarnak, geci!

Sokat gondolkodtam, hogy itt tulajdonképpen a "geci" töltelékszó, vagy megszólítás lenne inkább? Sokkal egyértelműbb a helyzet a másik esetben, ahol egy hasonló korú srác érdeklődött élénken társától:

- Figyelj, bazmeg! Ismered te a Petit, bazmeg?

Világos. Teljesen olyan, mintha a "bazmeg" a másik neve (beceneve?) lenne. Talán nagy betűvel is kellett volna írnom. (Figyelj, Tibi! Ismered te a Petit, Tibi?) Ki is javítom.

Figyelj, Bazmeg! Ismered te a Petit, Bazmeg?

Annak firtatásától talán tekintsünk most el, hogy mennyire hízelgő valakit így nevezni. Árnyalatnyi különbségek kifejezésére ez a közbeszéddél korcsosult káromkodás úgysem igazán alkalmas.

A harmadik monológot egy kicsit idősebb (max. 17-18) éves fiatalember szájából hallottam. Itt a "bazmeg" talán inkább a beszéd kitöltését szolgálja (hogy ne legyenek olyan lezáratlanok a mondatok):

- Képzeld, bazmeg, hétvégén voltunk Ladányba' diszkóba' bazmeg, te, az egy kurvajó diszkó, bazmeg! Hajnal háromkor értem haza, bazmeg, rendeltem pizzát, bazmeg. Meg akartam nézni a Forma-1-et, bazmeg, de mire elkezdődött, bazmeg, addigra már aludtam, bazmeg. Délelőtt tízkor csengettek, bazmeg, mondom ki a kurva anyja az, bazmeg!

(Sajnos nekem éppen le kellett szállnom, így sosem fogom megtudni, ki a kurva anyja csengetett.)

Nem kell tehát félteni a nyelvet, meg fogja találni a maga útját, ez egyértelmű.

Arra mondjuk azért kíváncsi lennék, hogy ahogy egyre idősebbek lesznek, bővül-e majd a repertoár, vagy elsatnyul. Esetleg marad ez, és majd így beszélnek a gyerekeikkel is - "Aludj szépen, kis geci (bazmeg)." ?

Szolgáltatókról

Nálunk, Magyarországon alapvetően jellemző a szolgáltatókra, hogy a velük kapcsolatba kerülő emberekkel, ügyfeleikkel, üzletfeleikkel nem szolgáltatóként, hanem hatóságként bánnak. Hogy mit is jelent ez pontosan? Ha egy bankban számlát szeretnél nyitni, nem azzal kezdik, hogy hasra esnek előtted, háromszor körbeszaladnak, és még a széket is leporolják, amire ültetnek, hangsúlyozva, hogy elképzelhetetlen boldogság számukra, hogy a pénzedet hozzájuk viszed, hanem eléd csapnak egy mázsa papírt, kikérik maguknak, hogy rossz gombot nyomtál a sorbanállásnál, és különben is, szégyelld magad, hogy egyáltalán élsz. De ugyanez jellemző minden szolgáltatóra, a telefontársaságtól az áramig. Nem kérnek, hanem utasítanak, nem ők vannak érted, hanem te érezd megtiszteltetésnek, hogy egyáltalán leereszkednek köreidbe.

Talán a mi teszetosza mentalitásunkból, jogainkkal tisztában nem levésünkből, beszariságunkból is fakad ez az általános érvényű viselkedésmód. Akárhogy is, a szolgáltatók igyekeznek mindezt meglovagolni, és előnyhöz jutni általa.

Mindazonáltal: sem a Neon, sem a vízóra-leolvasó, sem a kéményseprő, sem semelyik másik szolgáltató (vagy a megbízottja) nem zavarhat az otthonomban vasárnap délután egykor. Nem állhat a kapuba, és nyomhatja a csengőt, mint süket a kertajtót. Pláne nem mehet át a szomszédhoz, megérdeklődni, ugyan itthon vagyok-e. A szomszédom meg nem válaszolhat, mert mi köze hozzá. De ha már akkora marha (elnézést a marháktól), hogy közli, itthon vagyok, a kedves „látogató” akkor sem jöhet vissza, tovább löködni a csengőt, mint vak a hajnalt, és nem üvöltözhet teli torokból, hogy „Julis nééééééééééniiiiiiiiii! Tessék kijönniiiiiiiiiii!” (nem viccelek, megtörtént). Mert esetleg a nagypapa születésnapját ünnepli a család. Vagy csecsemő alszik nálam (aludna, ha hagynák). Mert épp házaséletet élek ne adj’ Isten, esetleg meztelenül mászkálok a házban, vagy csendesen – és nyugodtan! – a plafont bámulom, és álmodozom. De ha ezek közül egyik sem, akkor sem jöhet ide hétvégén semmiféle szolgáltató. Nemzeti ünnepen sem, és nem várhatja el, hogy itthon üljek, és őt várjam, természetesen készpénzzel felszerelkezve. (Érkezett már ide kéményseprő október 23-án, „ellenőrizni”. Bejönni nem akart, csak a pénzre pályázott.)

Ami az imént említett ellenőrzést illeti: a szolgáltató ellenőrzést sem tarthat hétvégén, nem gyanúsítgathat, nem kérheti ki magának, ha nem engedem be. Nem lehet olyan mértékben identitászavaros, hogy ha már nem talál itthon (vagy a fent említett okok valamelyikéből adódóan nem engedem be), akkor egy A/6-os méretű cédulát hajít a postaládámba, amire jól láthatóan egy képszerkesztő programmal biggyesztették rá a szolgáltató logóját (ilyet ma már egy négy éves gyerek is gond nélkül készít), és a cédulára nem írhatja rá kézzel (nemröhög, halál komoly!), hogy „Utolsó figyelmeztetés!”.

Merthogy ő mint szolgáltató engem nem figyelmeztethet, na főleg nem utoljára, egy erősen hamisítványnak tűnő sajtpapíron, hogy vasárnap tartózkodjak otthon, valamilyen zavaros okból kifolyólag, ami ki sem derül.

Elmesélem, hogyan történhet ez: ha a szolgáltató szeretne bejutni hozzám (órát cserélni, matricát ragasztani, kéményt söpörni stb.), akkor küld egy hivatalos levelet. Még egyszer ismétlem: levelet. Nem papírfecnit, kézírással meg „utolsó figyelmeztetéssel”. A levélkéjében tisztelettel értesít, hogy mit óhajt, milyen okból – teszem azt, ha mágnesezés elleni matricát szeretne a villanyórámra ragasztani, akkor leírja, hogy mely törvény biztosít neki jogot, hogy előzetesen csalónak nézzen, illetve engem védelmezzen a csalóktól) -, megnevezi jövetele időpontját (tudjátok, öt nap múlva, pirkadatkor, Kelet felől...), és megkér, hogy amennyiben ez nekem nem felel meg, a mellékelt telefonszámon/elérhetőségen egyeztessek kedves ügyfélszolgálatukkal időpontot.

Már csak a saját hátsó fertályuk védelmezése érdekében is javasolnám ezt a gyakorlatot követni, ugyanis esetleg a random behajigált papírok az elégetésre szánt reklámanyag közé keverednek, megeszi őket a kanári, a viharban felismerhetetlenre áznak – vagy egyszerűen elsodorja őket egy fuvallat. Egyértelműsítve: ezeket nem kaptam meg. Levelet írni hivatalos, cetliket dobálni ellenben nem az.

Ja, és még valami. Ha már a hangos „juliskanénizésre” előkerülök a házból (nem tudom, mennyire hasonlítok a várt Julis nénire, de ezt most hagyjuk), ne tessék meglepődni, ha megbízólevelet és személyi igazolványt kérek.