... azt kérdezted tőlem egyszer, miért utálok ennyire orvoshoz járni. Vagy talán nem is így fogalmaztál. Azt kérdezted - emlékszel? - hogy mitől félek? Mit gondolok, bántani fog? Leharapja az orrom? Tudom, hogy nem fog bántani, feleltem. Akkor?
Akkor... akkor nem tudtam erre válaszolni. (Mennyi mindent nem tudtam körülírni, te jó ég!)
Most? Lehet, hogy most sem sikerül majd igazán. De ma, az üzemorvosi vizsgálat után, megfogalmazódott bennem valami. Talán megértesz, ha leírom.
Az orvos azt mondja, "Na, takarja le a fél szemét, és olvassa a táblát a piros vonal alatt!" Én pedig ilyenkor válaszolok. Igyekszem higgadtan elmondani, hogy a jobb szemem tompalátó. Nem fog menni ez a leolvasás. Hogy mi történik? Takarjam le a szemem. Újabb kísérlet elmagyarázni, hogy nem fog menni. És újabb kudarc, felszólítás, hogy de, csak olvassak. Ha ennyire nem megy, akkor a tetejéről. Nem kell a piros vonaltól. Takarok, nem megy. Közlöm. És frusztrálódom. Ha valaki, Te tudod, mennyire nehezen viselem, ha valami nem sikerül. De ezen senki és semmi nem tud változtatni. (Nem a kudarctűrésemen, a látáson.)
Nem érnek ők erre rá, olvassak már, ugyan. Nem kell a hiszti. Két lehetőségem van.
1. Próbálom újra, nem megy. Kiállok emellett. Tovább frusztrálódom.
2. Azt teszem, amit egész életemben minden nap: csalok.
Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy én mindenkit átvágok, hazudozom, és egy gerinctelen aljas alak vagyok. Csupán úgy, hogy a hétköznapjaimban a másik szemem dolgozik kettő helyett. Amennyire tud. Tehát csalok - egy egészen picit odébb csúsztatom a tenyeremet. Nem kell sokat, néhány milliméter elég, és máris le tudok olvasni felülről kettőt. "Naugye, megy ez magának" - hangzik a fehér köpeny burkából. Én pedig rálegyintek... és méginkább frusztrálódom.
A helyzet csak egyetlen esetben rosszabb: ha a szemletakarós mondat előtt azt is hozzáteszik: vegyem le a szemüvegemet. Te mutattad nekem a Gattaca-t, emlékszel? Van abban egy jelenet amikor a főszereplő csak foltokban, elmosódva látja a világot. Velem pontosan ez történik ilyenkor. Kérdezhetnéd, nem szoktam még hozzá? Nem, és sosem fogok. Pánik-közeli állapot.
Legutóbb azt mondták, álljak a falhoz, és olvassam le fél szemmel a táblát. Odaálltam, takartam, és... nem láttam, hol a tábla, amiről olvasni kellene! Megalázottnak éreztem magam, ahogy az orvos és az asszisztens is mutogatja, hogy onnan, na, ne vicceljen már, olvassa.
Hogy mit tettem? Szerintem tudod a választ. Csaltam, persze. Amikor pedig kijöttem, azt éreztem, ismét, és már sokadszor: nem akarom. Ezt a helyzetet, ezt az értetlenséget én többször nem akarom.
Értesz? Nem tudom. Azt sem, érdekel-e még. Mindenesetre például ezért félek én minden orvosi vizsgálattól.
