Megint kezdik az ózolást: dzsessz, blues, rock gyerekeknek - vagy nem

A szokásosnál kicsit többet aludtam a Silló Sándor által rendezett és írt Óz, a nagy varázsló című előadásra. Vannak előadások, amiket picit nehezebb letenni, ez az egyik ok. A másik pedig, hogy külön kellett választanom a tetszés-élvezet faktort a minőségi megítélés kérdésétől. Már nem mintha rossznak tartanám az előadást, de ezt ne az befolyásolja, hogy élveztem-e, vagy sem.

Kansas (fotó: Vörösmarty Színház)

 

Azt gondolom, a történetet nem kell túlragozni. A szürke Kansasben él Dorka Emmy nénivel és Henry bácsival, nomeg a srácokkal a farmról. Unatkozik, egyetlen barátja Totó kutya. Világgá indul, találkozik egy mutatványossal. Kitör a vihar, és összekeveredik a képzelet a valósággal. Óz birodalmába jut, a Sárga téglás úton elindul Smaragdvárosba, hogy megkérje Ózt, segítsen neki hazajutni. (Érdekes, hogy amennyire unja Kansast, amíg ott van, a Mumpicok földjére lépve első perctől haza akar menni.) Út közben talál barátokat, ellenségeket, és visszajut Kansasbe, amiről kiderül, nem is olyan szürke.

Ami ebben jelenleg érdekes, az a szereplők kettőssége: Emmy néni = jó boszorkányok, Henry bácsi a Mumpic és Nyugor polgármester illetve Óz kamarása, a farmról a fiúk a Madárijesztő, Bádogember és a gyáva Oroszlán, Miss Frász a gonosz Nyugati boszorkány, a vándorkomédiás pedig maga Óz. Persze ez a könyvben is így van, de mivel ez színház, remek játéklehetőséget biztosít a színészeknek. Igaz, vannak következetlenségek: néhány szereplő olyannyira Dorka képzeletének műve, hogy nincs kansasi megfelelője. Ja, és természetesen elsütik az élő kutya varázsát is, akiből aztán beszélő Totó lesz. De hiába ugat (azazhogy beszél), senki sem érti, mit mond, csak a néző válik beavatottá.

Szerencsére egyébként az előadás nem interaktív, néhány részlettől eltekintve, szövegben pedig olyat írt Silló, ami egyrészt nagyon jól illik annak a színésznek a szájába, aki elmondja, másrészt a rengeteg evokáció (megidézés) révén hihetetlenül élvezetessé válik a felnőttek számára is.

Ugyanakkor a két felvonás, a bonyolult, keretes történetmondás, illetve a (zseniális) sokrétű, dzsesszt, blues-t, rappet, keményrockot stb. felvonultató zenei paletta miatt én nem biztos, hogy egy óvodással elindulnék rá (bár ez nyilván óvodásfüggő is: ha tudom, hogy jól tud követni egy másfél órás részt, és hólyaggal is bírja, akkor miért ne?). Ezzel együtt  főpróbán is, és mindkét általam látott előadáson is volt gyerek, akinek gondja akadt vagy a hosszal (anya, pisilni keellll!), vagy a sztorival. A szülőnek kell felmérnie ezt.

Ami egyébként a rendezést illeti: látszik, hogy nagyon alaposan átgondolta és kidolgozta ezt Silló Sándor, úgy írta a szerepeket, hogy illeszkedjen a színészekhez, és többségében az irányítás-kivitelezés is konzekvens.  Rengeteget számít ez sok színésznél: sajnos van, aki csak nagyon pontos rendezés mellett tud jó lenni. Van aki pedig egy elfuserált koncepció(tlanság) mellett - vagy éppen annak ellenére - is színvonalat képvisel. Talán ez a színész vs. tehetséges színész dichotómia. Egyébként Sillót ötletes és következetes rendezőnek tartom, de vannak, akik ugyanabból a színészből többet ki tudnak hozni, mint ő.

A Nyugorok földje (fotó: Vörösmarty Színház)

Csak hogy legyen pár sor a szereplőkről is, gyorsan leírom a gondolataimat.

Stelly Zsófia (Dorka) már ránézésre is olyan, mint egy kislány. Az alakítása nem rossz, elfogadtam annak, ami, szerintem ez már dicséret. Hangilag néha picit bizonytalan.

Fehérvári Péter (Madárijesztő): egy maximálisan imádnivaló karakter, jó megformálással. A mozgását - "lazára tömött rongy a láb" - különösen szeretem.

Bata János gyáva Oroszlánja talán az egyik legjobb alakítás. Hangilag zseniális, jól táncol, és ha összeszedett, akkor remekül is játszik.

A túlérzékeny-szívtelen Bádogember, azaz Buch Tibor legnagyobb erőssége a termeket betöltő hangja, erre is épít az előadás. Néha kicsit kiesik a játék ritmusából, de nagy baj nincs vele.

Závodszky Noémi intrikus, színes, gonoszan mézesmázas, mézesmázasan aljas Nyugati boszorkánya telitalálat. Jól megírt a szerep is, de ki is aknázza a benne rejlő lehetőségeket.  Monológjai alatt a gyerekek félnek, a felnőttek kacagnak. Érdekes, de nekem tetsző megközelítés.

Furcsa, hogy a jó boszorkányok nem igazán az ellenpólusai neki. Váradi Eszterre nem mondhatom, hogy egysíkú, ugyanakkor ez az erőltetett cukorszirup-kedvesség, és harsányság nálam nem nyerő.

Keller Jánost azonban talán még sosem láttam ennyire jónak, mint most, Totó kutya szerepében. Nagyon eltalált, minden mozdulata "kutyás". A gyerekek kedvence, és okkal.

Kozáry Ferenc Ózként a nézőket egyúttal a színház világába is bevezeti: színpadi trükkök, kellékek, jelmezek - "a dolgok másnak látszanak". Korrekt.

A Henry bácsiból különböző helyeken miniszterré avanzsáló Juhász Illés nekem tetszik. Nem tudom, a gyerekek mennyire követik le önironikus játékát, de felnőtt szemmel élvezetes.

Csizmadia Gergely megkapja a lehetőséget a legnépszerűbb karakterré válásra (főként Majomkirályként). Klisékből épít, a közönség nagy része meg is kajálja. Ennyi elég is, nem?

Gyönyörűek a jelmezek, ötletesek a kellékek, jó a zene, pörög az előadás. Ha a tánckar is megtanulna együtt mozogni, még látványosabb lenne.

Ha hozzászámolom, hogy Fehérváron évek óta nem volt a kicsiknek semmi, az egy bónusz pontocska, főleg, hogy ez nem gügye ízlésrombolás.

A többiről pedig kérdezzenek meg egy gyereket.