Valahogy ma nehezebben indult minden, mint tegnap, mire végre felálltál, anyád már nekilátott, nem is értékelte nagyra a kérdést, hogy mit csinálj. Segíts, világos.
Amennyiben 10 tojás szétválasztását azzal sikerül kezdeni, hogy az elsőt rögtön jól odacsapod, a héja mind a tálban landol, a sárgája és a fehérje pedig egyben és egy másikban (nem abban, ahová szántad, ez nyilvánvaló), biztosra veheted a további sikereket. Nagy bénázások (és anyázások) után nekilátsz belekeverni a további hozzávalókat.
A mokkáskanálnál aztán összetűzésre kerül a sor.
- Hol van?
- Nincs is mokkáskanalunk.
- Naneviccelj. Itt kell lennie. Az a picike. Meg is van.
- Ja, igen, tényleg - akkor van.
Jahogy. Hurrá.
A kakaó természetesen nem elég, az újabb zsák kibontása 10 pontosra sikeredik, száll a kakaópor (érdemes volt porszívózni előtte), szilikózist kapsz, barna az összes ujjad.
"Gőz fölött sűrűre főzzük" - olvasod a receptben.
Erre emlékszel: akkor van kész, amikor már háromszor azt gondoltad, hogy kész, és még főzted 15 percet.
Az első 10 perc még mosolygós, a második 10 után kezded unni, a harmadik 10-nél megérdeklődöd, mikor lesz jó. Amikor sűrű. Tehát még nem.
Nagy nehezen besűrűsödik, nemlétező istenségeket imáidba foglalva felvered a tejszínt, elegyíted a két trutymót - természetesen rosszul, de erre csak akkor jössz rá, amikor már elkezdted a piskótaszeletekre öntözni az egészet.
Sebaj, majd az lesz a mintája, amit elcsesztél.
Végighallgatod, hogy biztos olyan lesz a terítő és lehet kimosni (tényleg olyan lett) és hogy mi van, ha nem köt meg a zselatin (eddig még minden évben megkötött).
Egyébkén ha nem köt meg, akkor
