Itt vagy

Nem tudom, más hogyan működik, az én számomra talán a legintenzívebb emlékanyagok előhívói az illatok – és a fények. Nem a színek, sokkal inkább a fény-árnyék viszonyok, fekete-fehérben. És a helyek. Az utak, amiken jártunk, a történetek.

A hideg illata ősszel, ami már a telet ígéri, a füst szaga, ami mögött ott látom a fát. Te tanítottál meg tüzet rakni. Jeges téli hajnalokon, amíg a többiek egy kupica pálinka mellett a disznóölést tervezgették, félrevontál. „Te leszel a tűzfelelős. Sose aludjon el, arra figyelj.”

Füstszagod volt neked is, és csodakék szemed.

Sétálok hazafelé.

Falubattyánban.

Ezt is tőled tanultam. Ahol ti laktatok, az Szabadbattyán. Ide, ahol most én lakom, sokszor jöttünk. Falubattyánba. Nyáron. Felültettél a biciklire, úgy toltál. Arra a biciklire, ami összetört azon a délutánon, amikor elütött az autó. Kaptál újat. Gyűlöltem. Az új nyergében már sosem toltál. Megnőttem te pedig gyengültél.

De azokon a nyarakon együtt jöttünk tápért.

Meséltél. Népmeséket, történelmet, a hét törzset vagy Árpád vezért. Mátyás királyról, Károly Róbertről. Máskor pedig a gyerekkorodról. Azt mesélted, mire te megszülettél, a nővéred férjes asszony volt. Mikor beszélni tanultál, tegezni sem merted, amíg rád nem szólt:

„Ne magázz, öcskös, tegezzél! Hát hogy jön az ki, hogy te engem magázol?”

Emlékszem, egyszer kirándulni vittél. A két kanális között elsétáltunk Úrhidáig, azután az autóút mellett vissza. El a csordakút mellett, a kiserdőben. Számoltuk a templomtornyokat: Szabadbattyán, Falubattyán, Úrhida, Mihály.

Itt nőttél fel. Akkor még a kanálisok olyan tiszták voltak, hogy abban pancsoltatok nyáron. Amikor én voltam gyerek, már iszapos, békalencsés, büdös kis folyócskákká váltak. Te azért készítettél horgászbotot, parafadugó volt az úszója. Sosem fogtunk semmit. De ez nem számított.

Reggel lecsót főztél. Sosem ettem olyan finomat azóta sem, hiába próbálom rekonstruálni. Kulacsba málnaszörpöt töltöttél, szalvétába pogácsát csomagoltál, pokrócot is vittünk.

Hányszor elmesélted, hogy amikor nem akartam hazajönni, összefogtad a pokróc négy sarkát, és úgy húztál az erdőben. Én meg visítottam: „Gyorsabban húzzál, Papa!” Kopogott a kobakom a göröngyökön.

Otthon telehordtad a medencét langyos vízzel, kártyáztál velem, báboztunk. Társasjátékoztunk. Úgy hívtuk: ki rötyög a végén.

Soha, semmire nem mondtál nekem nemet. Mindent megengedtél. Amikor betegen feküdtem otthon, te jöttél vigyázni rám a mama helyett. Összefestettük a pizsamámat és a konyhafüggönyt. Temperával. Nem lehetett többé kimosni. De mi csak nevettünk.

Segítettem kertészkedni. Kihúztam mind a palántákat, benn hagytam a gazt szépen sorban. A mama sápítozott. Te szó nélkül megfogtad a palántákat és a kezemet. Visszaültettük.

Végtelen türelmed volt és soha egy hangos szavad sem. Gyönyörűen rajzoltál, bármikor, bármit.

Kapaszkodom a semmibe, a kis hülye emlékfoszlányokba. Nemsokára halottak napja. Te nem vagy – tizenhárom éve már. Nincs olyan nap, hogy ne hiányoznál.

Idén sem megyek ki a temetőbe.

Itt vagy, amikor Vernét olvasok, amikor ebéd közben a levesnél azt mondjuk: „meg tudod te azt még enni, Papa!” – és összemosolygunk. Itt vagy, amikor a házra nézek, amit te építettél, amikor a fa gyümölcsét eszem, amit ültettél. Amikor ásítok. Pont úgy ásítok, mint te.

Itt vagy.