A buszon
Két harmincas férfiú élénk társalgására lettem figyelmes. Nem is nagyon volt más lehetőségem, mint rájuk figyelni, mert fülmagasságban, emelt hangon diskuráltak, fontos dolgokról.
- Szóval láttad a balesetet?
- Igen, ott jöttünk el kocsival. Két személyautó és egy busz állt ott.
- Busz? Busz is volt? (A hangsúlyból ítélve az Egyik őszintén reménykedett, hogy a busz utasai közül jó sokan kellően véres sérüléseket szenvedtek.)
- Igen. De nem hinném, hogy a busz is részt vett a balesetben. Szerintem az csak ott várakozott.
- Ott volt a zebránál az egész, nem?
- De, de, ott. A két kocsi egymásba ment. Lehet, hogy el is gázoltak valakit (A Másik tehát - ha már buszkarambol nem volt -, legalább egy szaftos gázolásban bízik. Aha.)
- (ágaskodva) Na, na... nem, sajnos innen nem lehet odalátni. (Milyen kár.)
- Pedig volt ott rendőr, mentőautó, tűzoltó, és egy helyszínelő kocsi is pont akkor jött.
Ekkor a felszállók miatt ők ketten beljebb húzódtak, így nem tudtam meg, vajon hasonlóan lelkesítően hatott-e a Másikra a teljes mentési géppark is, vagy csak a katasztrófa érintette meg ilyen mélyen.
A játszótérnél
Egy aprócska, bekerített játszótér mellett haladok el gyakran. Ma is arra sétáltam, ezen a késő délutánon egy darab anyuka és két darab leánygyermek volt a fajátékok összes használója. A Nagy talán öt éves lehetett, a Kicsi még egészen kicsi, totyogós, pelenkás. Anyuka éppen a Kicsit csúszdáztatta a piros csúszdán lefelé, én pedig épp elgondolkodtam, micsoda idilli állapot, amikor a Nagy teli torokból, totális pánikban visítani kezdett:
- Anyaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa!
Gondolom a falu összes utcán bandázó gyereke és nagymamája odakapta a fejét, én is. A nagylány fent lógott a mászókán, úgy tűnik, nem tudott egyedül lejönni, és ettől megijedt. Édesanyja azonnal nyugtatni kezdte, miközben szaladt felé:
- Tartsd magad, jövök! - majd még oda sem érve hangszínt váltott - Megmondtam, hogy ne mennyé' oda föl! Megmondtam, ugye?! Nemmegmondtamhogynemennyéföl? Nemmondtam? Nemmegmondtam?
Ez sem volt kevésbé halk és szolid, mint a gyerek ijedtsége, de ez valahogy másképp bántotta a fülemet. Még láttam, ahogy az anyuka segít lemászni a Nagynak a mászókáról, és a sarkon túl is elkísért az üvöltés: "nemmegmondtamhogynemennyé..."
A névtelen utcában
A névtelen utcában egy fiatal apa épp kerítést festett. Gyakran jövünk egymással szembe itt, mosolygunk, köszönünk.
Most eltűnődve néztem, ahogy dolgozik, és próbáltam rájönni speciális módszerének nyitjára. A kerítés ugyanis részletekben volt lemázolva: a postaláda és annak tartóoszlopa, három méterrel odébb egy másik oszlop, újabb két méterre három-négy kerítésléc, ismét odébb még néhány léc, és így tovább, körbe.
Lehet, hogy számmisztika van a dologban, de az is, hogy valami általam megfejteni nem sikerült logika.
A kerítés szép lesz egyébként, sötétbarna.
Itthon
Egy novelláskötetet olvasok éppen. Érdeklődve lapoztam a soron következőhöz, és meghökkenten láttam a címet: Gyereklárma.
Egészen izgatott lettem: GyerekLÁMA? Mármint lámakölyök? Sosem olvastam még olyan novellát, aminek a főhőse egy láma lett volna!
Sajnos azonban már a második és harmadik mondat után rá kellett jönnöm kardinális tévedésemre: "Kora reggel legjobb álmomból gyereklárma riasztott fel. Hirtelenében nem tudtam, honnan jön ez a diadalmas, könyörtelen gyerekhang."
Jahogy. Nem láma, hanem LÁRMA. Ó. Hát ezt benéztem egy picikét.
Sebaj, miután kellően kinevettem saját magam, azért elolvastam a novellát is.
Megérte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése